Tag: Utazas

Itt van egy kis időhurok, mert benne van még a narai APA hotel (sok van egyébként japánban (is) belőle) és a bennem élő óvodás mindig felkuncog, ha meglátja a logót.
A másik videó és kép viszont már újra Oszakában.
Az előbbiben nekem élőben újdonság az eddig csak filmen láttot, szeparált, gyalogos sorompó. És persze a szokásos japán fény és hanjelzések, plusz a vonattól halálra rémült grafiti figura – amin nem csodálkoznék, ha kormányzati rendelésre, de minimum beleegyezéssel készült volna felhívandó a figyelmet a veszélyes kereszteződésre.

Az utiksó kép meg csak olyan Oszakás, nagyon nem Tokiós.

…ha akarok átmegyek, ha akarok álldogálok még itt kicsit. Én itt védett vagyok, apám! Ha sietős, lehet menni gyalog! (esetleg kesztyűtartóba bekészítve tartani egy adat szarvasnasit)

Ezt küldeném a késrajongó barátaimnak és mindenkinek, aki szereti. (a Cutlery egy létező szó, vagy a világ legjobb üzlettípus elvnevzése?)

Őzikék, szarvasok végtelen mennyiségben, illetve egy offtopik szőrös fa. (Majd valaki megszakérti, de nekem gyanús, hogy a fa ezt nem élvezi. Valahogy inkább tűnt parazita-áldozat viszonynak a fásszárú részéről, mint vidám szimbiózisnak.)

Utolsó videóról kedvencem, ahogy az elején Vanda előrehajolva hangsúlyozó tanárnéni pózban megfeddi az erőszakosabb balról közelítő hímet, aki erre jó diákként hirtelen a elmerülve kezd vizsgálni a földön egy nem létező dolgot, hogy aztán meglepődve nézzen fel, mint, aki ott sem volt, ergo biztosan összetévesztették valakivel.

Vanda, Orsi, András, én. András, mint harmadik alkalommal japánban járó tapasztalt utazó utolsó és egyben legfontosabb tanácsa volt, hogy a Maid Cafékat ki ne hagyjuk, ha visszamegyünk Tokióba, mert “az egy másik világ”.

Tényleg nagy buddha. Bárhogy forgattam a telefont, meg a videót, nem adja vissza, hogy milyen a közvetlen talapzatánál állni egy 15 méteres szobornak.

Közreműködtek még: Szörnyszellemharcosok. Szintén nem kicsik.

Két ilyen között az épület makettje (mondjuk ha valamiből bőven van az itt élő szerzeteseknek az a fa és az idő).

Az utolsó képen egy szerencse / kívánság teljesítő doboz. Koncentráltam erősen, de nem sikerült megfejtenem a módszertant. A következő törént: Fizetésért kapunk 1 hosszú pálcikát és egy dobozt. a pálcikát felül bedobja egy pici lyukon. Megrázza a dobozban – szerintem itt volt a pont, ahol a varázslat elvárt kimenetét be kell jelenteni a szellemeknek -, majd ha minden jól ment, újabb kis rázás után alul egy megfelelő, szintén apró lyukon ki kell hulljon a pálcika. Ha nem hullott ki, az igényünket elutasították (Lehet újra a kasszához fáradni, vagy elfogadni), ha kiesett, akkor dörzsölhetjük a tenyerünket, mert hamarost érkezik az áldás.

Ez már az óriásbuddhához vezető út kapuja.

De ki készítette a képeket? Tehetné fel a kérdést ÖN. Nem, nem simán egy véletlenszerűen kiválasztott és megkért helybéli, hanem két, teljesen meglepő módon magyar jóember. András és az édesanyja Orsi. Meglepődtünk erőssen és a találkozás örömére – még a szarvasetetős helytől –  együtt mentünk el a buddháig. Orsi budapesti nyugdíjas, András a fia, aki németországban él 15 éve és együtt jártják a világot két családtagjuk – ahogy ők fogalmaztak – társaságában, ami két, András táskájában utazó plüssállatka.

Bár nem igazánn a buddhista szellemhez de végül is japánhoz, mint harcművészetekben közismerten erős országhoz illeszkedve köszöntöttek minket egy rögtönzött bemutatóval a hímek.

Ez itt még mindig a szentélyhez vezető út.

Ez meg már nagyon az, kicsengettük a belépőt is.

Na itt aztán már indul a szarvasokban fetrengés. (Pedig még nem is tudtuk, hogy lesz ennél is fokozottabb élmény.) Mindenhol ott voltak, és tényleg megtanulták a két legfontosabb trükköt: Ha kérnek eleséget (200 yenért árulták több helyen) akkor odajönnek és bólogatni kezdetenek, hogy “igen, ÉN kérnék.” (lásed az uccsó videó). A másik, ha az ember felemeli mindkét kezét a feje fölé kinyitott tenyérrel, akkor megértik, hogy vagy elfogyott, vagy nem akar a rohadék adni.

Ezek meg már a teaház múzeumban (még mindig a japánkerten belül) készült lesifotók, mert fotózni tilos.

Az megvan, hogy az őrült teakultúra része az is, hogy annál értékesebb egy edény, minél többször javították szakavatott kezek egy-egy törés után?

Egyszer használatos papucs, papír felsőrésszel. Csak ebben lehetett bemenni a múzeumba. Ugyanakkor mindegyik nejlonba. Erről a sokadik kettősségről fogok még írni egy kirohanást. Tényleg nagyon durva. Egyszerre természetimádók és -károsítók. (Ha rosszindulatú lennék, nekem az lenne a summa, hogy minden az embernek van alárendelve és a természetközpontúság sem a temrészet tisztelete miatt van, hanem mert eredeti állapotában szép az embernek.)

Ez a múzeum tornácáról egy kép. Kiváló idő, nagyon szép látvány, madácsicsergés.

Ilyen kövek jelezték, ha az adott ponton nem szabadott tovább haladni. Nem kellenek az otromba, a zent megzavaró műanyag táblák, ha egy ilyen egyszerű üzenetről van szó.:)