Tag: 10.29.

Vanda a központi kapu előtt.

És ez van Vandával szemben.

Pár száz méter után megtaláltuk az északi bejáratnál az irodát, ahol viszont az volt kiírva, hogy mégis inkább menjünk egy hamardik aulába. 🙂 

Nem győztek le minket, megtaláltuk akkor is.

A lényeg viszont nem ez, hanem egy, az egész kiránduláson végipusztító, évtizedes elméletemet rombadöntő tapasztalat.

Aki ismert tudja és unásig hallhatta már tőlem, hogy amikor valaki egy másik ember angol kiejtését kritizálja, akkor rendhagyó vehemenciával szoktam burkoltan sznobsággal vádolni. Ilyenkor mindig felhozomt Kofi Annant, aki 10 éven át volt az ENSZ főtitkára és olyan ghánai akcentussal beszélte az angolt, hogy rá lehetett könyökölni, de kérem szépen olyan szókkinccsel, hogy bármelyik oxfordi nyelvész megirigyelhette volna. Imádtam nézni az interjúkat vele (akkoriban még a Panoráma című kiváló – és egyetlen – világpolitkai műsorban).

Na most az történt – és történik permanensen -, hogy tévedtem. Van az a mértékű akcentus, jelen esetben a japán, ami tényleg ellehetetleníti a megértést. Teljesen.

A bérletirodában kezdődött. Biztos voltam benne, hogy az én hibám, tízensok órája nem aludtam rendesen, tényleg hulla fáradtak voltunk. 2-3-szor kellett visszakérdeznem egy-egy tőmondatra. (ezek voltak egyébként mindig a legnehezebbek, mert egy összetett mondatnál szemrebbenés nélkül siklottam túl az “ismeretlen” szavakon, mert majd csak kiderül a következő részből, mire gondolt a költő.)

A csúcspont az volt, amikor a helyi közlekedési kártyával kapcsolatban kérdezte előbb egy férfi, hogy “ANSZASZA?” És itt fontos, hogy a fonetikus leírással semmi nem veszett el az elhangzottakból! Egészeb pontosan úgy hangzott a kérdés, ahogy most ezt bárki magának magyarul felolvassa.

kétszer visszakérdeztem, majd harmadjára mondtam, hogy őszintén és nagyon sajnálom, az én hibám, de szörnyen fáradt vagyok, mert egy másik időzónából érkeztünk, 13 órát repültünk, de egyszerűen nem értem. Akkor odahívott az arc egy hölgyet, aki elnézését kért, hogy a kollégája nem beszél jól angolul, de a kérdés valójában az, hogy “what would you like to do with the card?” // húhh! ebből minden szót értettem.. nagy sóhaj.. // de folytatta:

“VAN SZASZON?”

– …  :(((((((((((((

– charge. Van szaszon?

És ekkor rájöttem. A feltöltés szót jól mondta. Ez egy prepaid kártya és a van szasza / szaszon a one thousand japán kiejtéssel. Ez volt a nemzetközi jegyirodában, ahol nyilván a legjobban angolul beszélők dolgoznak.

Egyébként azt hozzátenném, hogy mindenki nagyon kedves és illedelmes volt. 🙂

Itt az átirányító tábla

Ezt nevezném majd valamilyen fotós konteszten, ha nem lenne szegény részben életlen.

Lesifotózom a tízenéves lányokat, de tényleg csak azért, mert karikatúrába (mangába) illő ez az egyenruha. Illetve, mert folyamatosan nyomasztom szegény lányomat, hogy mekkora fenékig tejfel otthon az iskolások élete ahhoz képest, ami – látszólag – itt van. Tényleg bárhol találkozunk iskolásokkal, ha ott éppen ülni lehet, akkor előttük a könyv vagy füzet, késő este hazafel a suliból is, mint itt. De ugyanezt láttuk a utcán, padon, vagy a gyorsvonaton.

Na hát a japán reklámokról is lehetne írni több oldalt. Ez is olyan mint valami, ami a 80-as évek amerikai reklámjainak szintjén maradt. Csillan, robban, ugrik, repül, pörög-forog, csak most csak önöknek! Minden duplán vastagított, aranyszínű, csillámfilteres, szívecskés.

Talán az a legjobb összefoglalásuk, hogy mindegyik olyan, mint egy szándékosan eltúlzott stílusparódia. ..kár, hogy nem az. 🙂

-nak hívják azokat az éttermeket, ahol magunknak kell faszén parázson megsütni az előre pácolt ételeket. A legjobbak ezekből az olyanok – mint mindenből minden országban -, amelyek a turisták elől eldugottabb helyeken vannak és a helyiek kegyeit kell, elnyerjék jó minőséggel-ár aránnyal. Egy ilyen helyet kerestünk meg, ahogy a bejáraton látszik nem igazán frekventált helyen. Az ajtó akkora volt, hogy le kellett hajolnom, hogy bejussunk és az egész 2 emelettel az utcaszint alatt.