Tag: 10.29.

Megérkezett sorban minden rendelésünk és már fel is dobtunk párat a rácsra.

Bal felül majonézes krumplipüré, alatta babcsíra, jobbra mellette rendkívül anti-gusztusosan “csirkemell”. És tényleg az volt, csak az a közpső porc, amit mi úgy vágunk ki, hogy senki meg ne találja, úgy tűnik, itt valami ígyenc falat lehet, mert több volt belőle egy darabon, mint csirkemellből. A rácson is látható egy jobb oldalon. A nyers “csirkemell” bal oldalán sós babcsíra, tőle balra darált újhagyma és még valami benne, amitől nagyon finom lett (ecet?). Alatta virslik (sokkal jobb kapható otthon), tőle jobbra rizses újhagymás, hínáros rizs, alatta 4 féle marhahús. A sütő jobb oldalán sitake és valamilyen nagyobb gomba, bébikukorica, póréhagyma és valami zöld minicukkíni-szerűség, ami nagyon puha volt nyersen is – és nagyon finom.

Itt sülnek a mindenek. (a ruháinkat otthon sajnos el kellett égetni, olyan büdösek lettek)

Japangol:

Bementünk és kérdeztem, hogy van-e hely kettőnknek. A vendégfogadó srác sajnos egy szót sem beszélt angolul (olyan 25 éves lehetett), és hívott egy lányt, aki – nála – jobban. Azt mondta, van asztaluk és persze, üljünk le. Aztán még hirtelen eszébe jutott valami és hozzám fordulva mondta, hogy sajnos csak “[valami-valami] HORSZ!”.

Itt megrettentem kicsit, mert tudtam, hogy vannak helyek japánban, ahol kizárólag lóhúsból készítenek ételt. Gondoltam, hogy vélhetőleg elfogyott a többi marha sertés, amit hirdettek. :/ Visszakérdeztem, hogy de zöldség és rizs azért van-e, mert Vanda biztosan nem fog lóhúst enni és őszintén szólva nagy gasztrokalandor vagyok, de szerintem én is max félcentis darab kóstolásáig erejéig merészkednék el. Aztán látszott, hogy valami félrement, de továbbra is ismételgette, hogy szorri, but tu horsz. Amikor már az újjával is mutatta, hogy kettő horszról van szó, akkor fogtam gyanút, mert két ló még ekkora közönségnek is elégnek kellene legyen. És igen. Rájöttem végül: Maximum két hours, ameddig ehetünk, mert van foglalás az asztalra.  

És hát persze. Az űrvécék. Itt a Yakunikuban nem volt éppen a legtisztább a környezet, de a wc itt is japán. Az egyetlen szerencse, hogy a rengeteg kanji feliratú gomb mellett a tartály oldalán jól kivehető az öblítőkar (persze, ha valaki előre tájéékozódik és nem ülve próbál dolgavégeztével keresgélni :)). 

Ez is – úgy látszik – egy japán dolog: mindenhol monomolekuláris vastagságú  wc papír, de tényleg annyira, hogy áttetsző. Ez is egy közgazdasági-szemöldökfelvonásom volt mindig is, ha otthon láttam valahol, mert értem, hogy olcsóbb, de kérem szépen, akkor ebből mindenki többet fog használni és 2 rétegűből maga hajtogat 4 rétegűt -> árban ugyanott vagyunk, csak gyakrabban kell cserélni és venni.

De ezt jobban, vagy másképp imádom. Minden méteren ott vannak az úgynevezett izakya helyek. Ezek kis bárok, ahol inni és enni is lehet, de ahol 15 ember elfér az már óriásinak számít. A legtöbb 4-5 ülőhelyből áll közvetlenül a pultnál és külön asztal nincs. Van, amelyik nem is utcafronti, hanem úgy kell felmenni egy emeletre, vagy le valami pincébe. Fergeteges hangulata van ezeknek, amikor a függönyt félrehajtva belép az ember. Van ahol étlap sincs, hanem 2-3 ételt készít a “mester” attól függően, hogy aznap miből talált a legjobbat a piacon.

Az két poszttal ezelőtti utcaképeknél látszik a Taito torony piros alapon fehér Invaders ürlény logóval a tetején. Ez egy arcade centrum 5 emeletnyi helyszínnel. Külön emelett a karral kihalászható ajándékot – többnyire plüss állatos – tartalmazó gépeknek, fentebb szimulátorok és verekedős játékok, egy következő szinten csak ritmus-játékgépek (dob, tánc, gitár, stb). Az utolsó előtti szinten nyerőgépek, legfelül pedig beöltőzős emelet.

Ilyen japán-szélességű mozgólépcső vezetett fel a szintek között.

Itt a jobb oldalon a logó. Az ötödik emeltnek kiírt Brooming fogalmam sincs milyen angol jelentés szerint az, ami ott történt (mindjárt mutatom).

Szimulátorok, csak újabbak mint amiket otthon láthatunk

Hát ebből nem sok látszik, de ez egy nyerőgép

Ez meg döbbenetes mennyiségű coinunk, amit 1000 yenért kaptunk. Volt 1 kiló minimum. A probléma csak annyi volt, hogy mint kiderült, megint nem sikerült megérteni magunkat az “angolu tudó” alkalmazottal, mert bár határozottan körbemutattam (rászoktam mostanra, hogy minden mondatomra ráerősítek azzal, hogy rövidebb jelenetekben egyfajta mozgásszínházként elő is adom), hogy akkor ez mindenhová jó lesz és ő határozottan bólogatott, utólag kiderült, hogy úgy értve mindenhová csak arra a 4 nyerőgépre, ami itt körülöttünk van.

Na nem baj! – gondoltam. Legalább – amekkora szerencse kísér minket eddig végig az úton, megnyerjük a következő utunk költségét is. Sajnos azonban kiderült, hogy ami egyszer coin volt, az coin is marad. Abból yen, vagy USD, de még forint sem lesz soha többé. Tehát valaki nyer egy rakat pénzt, ahogy ezt természetesen – már meg sem lepődtünk – velünk történt, az egy dolgot tehet: addig játszik, amíg végül csak el nem veszíti, még ha olyan nagy erőfeszítésébe is kerül, mint nekünk.

Az ötödik emelet, ahol Broomingolt egy csomó lány, szépen kisminkelve egymást, és angyal, bejárónő és millió más féle jelmezekben. (Többet nem mertem fotózni, mert aggódtam, hogy azt hiszik valami beteg lesifotós vagyok.)

Ez is egy szép épület.

A híres osakai palacsinta és az árus, aranyos kis lábas autóval. 🙂 A tészta kicsit ropogosósabb, ha lehet ezt így mondani. De semmiképp nem törik és olyan édes mint itthon. a töltelék millió féle lehet. ez itt eper, tejszíhab (nem palackos, házi!), vanília sodó, csokikrém (azt nem kértük).

És az utolsó kép a mai hosszú napon a csipkefüggöny-zoknis kislányról.