Ha már ott állt Gundam mögött, benéztünk az egy ismeretlen dad joke-kategóriás szóviccgyártó – Hello bro’! 🙂 – által elnevezett DiverCity Plázába és…
pontosan azt találtuk, mint bármelyik véletlenszerűen kiválasztott budapesti, berlini, vagy stockholmi plázában. 🙂 Ruha és egyéb üzletek nagyrészt azonos árukészlettel.
Abban reménykedtem, hogy talán belefutunk valami igazán jó szuvenír pólóba vagy ilyesmi, de egy fia olyan pólót nem láttunk amin akár egy árva kanji szerepelt volna. Minden szépen latin betűvel és a lehető legglobalizáltabb trendeknek megfelelő képekkel. (Mondjuk tény, hogy matyó hímzéses vagy I [szív] Hortobágy feliratú ruházatért sem az Árkádba járnak az emberek.)
Viszont tokióihoz fogható kiterjedésű (ha még egyszer leírom ebben a beszámolóban, hogy “impozáns” kérem, kegyelmet nem ismerve bántson valaki!)
A tábla bal oldali részén csak az ezen a szinten található üzletek elérhetősége. Egyébként 7 ilyen emelet volt.
Nahát, ez meg! Első pillantásra gyanús volt pedig fehér rasszhoz tartozóként olyan ügyesen különböztetem meg az ázsiaiakat, mint általában fordítva, de ő valahogy jellegzetesebb volt. Talán az arckifejezés. Azért írtam egy kiváló barátomnak és ő is megerősítette: a blőd címe ellenére tök jó, szintén Netflixes Tokyo Vice sorozat (az alapjául szolgáló könyvet is olvastam, ÖN ne kövesse el ezt a hibát!) egyik főszereplője Shō Kasamatsu. (Nem vagyok ekkora rajongó, most kerestem ki. :)).Szóval ő a helyi H&M egyik reklámarca.
Itt a film promó plakátján alul középen.
A sori egy amerikai srácról szól, aki a ‘80-as években japánba megy nyelvet tanulni és ezt oyan jól abszolválja, hogy első nem-japánként felveszik az egyik legpatinásabb tokiói újsághoz bűnügyi újságírónak. A történet alapja teljesen valós és hatalmas teljesítmény már önmagában is, de a könyvet olvasva sajnos laikusként is feltűnik, hogy az önéletíró egy picit túlzásba viszi az önfényezést. Kb. a harmadánál pedig a sztorik egy része olyan érezhető ferdítésekkel vannak tele, amelyekről egy 30 évnél idősebb ember számára nyilvánvalóan kiviláglik: az óvodáskori történetek valószínűségével bír. Ezen a ponton már nem bírtam és rákerestem a dologra, hogy nem velem van-e a baj. Sajnos nem. Találtam egy Vice magazin cikket, amiben rendesen utána mentek az író sztorijainak, amelyek ¾-ről kiderült, hogy az, aminek látszik: szörnyű nagy kamu. Ami tényleg azért érthetetlen, mert a valóban megtörtént dolgok önmagukban bőven hatalmas elismerésre méltóak. Olyan érdemtelen butaság volt ezeket így felturbózni és kitalálni melléjük a többit.
De mindegy is, mert a sorozat tényleg nagyon szuper.
