Tag: 10.29.

  • Yakuniku és japangol újra

    Megérkezett sorban minden rendelésünk és már fel is dobtunk párat a rácsra.

    Bal felül majonézes krumplipüré, alatta babcsíra, jobbra mellette rendkívül anti-gusztusosan “csirkemell”. És tényleg az volt, csak az a közpső porc, amit mi úgy vágunk ki, hogy senki meg ne találja, úgy tűnik, itt valami ígyenc falat lehet, mert több volt belőle egy darabon, mint csirkemellből. A rácson is látható egy jobb oldalon. A nyers “csirkemell” bal oldalán sós babcsíra, tőle balra darált újhagyma és még valami benne, amitől nagyon finom lett (ecet?). Alatta virslik (sokkal jobb kapható otthon), tőle jobbra rizses újhagymás, hínáros rizs, alatta 4 féle marhahús. A sütő jobb oldalán sitake és valamilyen nagyobb gomba, bébikukorica, póréhagyma és valami zöld minicukkíni-szerűség, ami nagyon puha volt nyersen is – és nagyon finom.

    image

    Itt sülnek a mindenek. (a ruháinkat otthon sajnos el kellett égetni, olyan büdösek lettek)

    image

    Japangol:

    Bementünk és kérdeztem, hogy van-e hely kettőnknek. A vendégfogadó srác sajnos egy szót sem beszélt angolul (olyan 25 éves lehetett), és hívott egy lányt, aki – nála – jobban. Azt mondta, van asztaluk és persze, üljünk le. Aztán még hirtelen eszébe jutott valami és hozzám fordulva mondta, hogy sajnos csak “[valami-valami] HORSZ!”.

    Itt megrettentem kicsit, mert tudtam, hogy vannak helyek japánban, ahol kizárólag lóhúsból készítenek ételt. Gondoltam, hogy vélhetőleg elfogyott a többi marha sertés, amit hirdettek. :/ Visszakérdeztem, hogy de zöldség és rizs azért van-e, mert Vanda biztosan nem fog lóhúst enni és őszintén szólva nagy gasztrokalandor vagyok, de szerintem én is max félcentis darab kóstolásáig erejéig merészkednék el. Aztán látszott, hogy valami félrement, de továbbra is ismételgette, hogy szorri, but tu horsz. Amikor már az újjával is mutatta, hogy kettő horszról van szó, akkor fogtam gyanút, mert két ló még ekkora közönségnek is elégnek kellene legyen. És igen. Rájöttem végül: Maximum két hours, ameddig ehetünk, mert van foglalás az asztalra.  

  • Így nézett ki belülről, amikor végül mégis úgy döntöttünk, hogy asztalhoz ülünk. Az oldalsó kis monitoron lehetett rendelni és utánrendelni bármit, a végén pedig akárhány felé osztani az összeget, ha többen vannak és közösen fizetnek, ami a japán kultúraban – szöges ellentétben pl. a kínaival – teljesen alap.

  • Yakiniku

    -nak hívják azokat az éttermeket, ahol magunknak kell faszén parázson megsütni az előre pácolt ételeket. A legjobbak ezekből az olyanok – mint mindenből minden országban -, amelyek a turisták elől eldugottabb helyeken vannak és a helyiek kegyeit kell, elnyerjék jó minőséggel-ár aránnyal. Egy ilyen helyet kerestünk meg, ahogy a bejáraton látszik nem igazán frekventált helyen. Az ajtó akkora volt, hogy le kellett hajolnom, hogy bejussunk és az egész 2 emelettel az utcaszint alatt.

    image
  • Na hát a japán reklámokról is lehetne írni több oldalt. Ez is olyan mint valami, ami a 80-as évek amerikai reklámjainak szintjén maradt. Csillan, robban, ugrik, repül, pörög-forog, csak most csak önöknek! Minden duplán vastagított, aranyszínű, csillámfilteres, szívecskés.

    Talán az a legjobb összefoglalásuk, hogy mindegyik olyan, mint egy szándékosan eltúlzott stílusparódia. ..kár, hogy nem az. 🙂

  • Perverz tata

    Lesifotózom a tízenéves lányokat, de tényleg csak azért, mert karikatúrába (mangába) illő ez az egyenruha. Illetve, mert folyamatosan nyomasztom szegény lányomat, hogy mekkora fenékig tejfel otthon az iskolások élete ahhoz képest, ami – látszólag – itt van. Tényleg bárhol találkozunk iskolásokkal, ha ott éppen ülni lehet, akkor előttük a könyv vagy füzet, késő este hazafel a suliból is, mint itt. De ugyanezt láttuk a utcán, padon, vagy a gyorsvonaton.

    image
  • Fotó

    Ezt nevezném majd valamilyen fotós konteszten, ha nem lenne szegény részben életlen.

    image
  • Átirányítás

    Itt az átirányító tábla

    image
  • Japangol

    Pár száz méter után megtaláltuk az északi bejáratnál az irodát, ahol viszont az volt kiírva, hogy mégis inkább menjünk egy hamardik aulába. 🙂 

    Nem győztek le minket, megtaláltuk akkor is.

    A lényeg viszont nem ez, hanem egy, az egész kiránduláson végipusztító, évtizedes elméletemet rombadöntő tapasztalat.

    Aki ismert tudja és unásig hallhatta már tőlem, hogy amikor valaki egy másik ember angol kiejtését kritizálja, akkor rendhagyó vehemenciával szoktam burkoltan sznobsággal vádolni. Ilyenkor mindig felhozomt Kofi Annant, aki 10 éven át volt az ENSZ főtitkára és olyan ghánai akcentussal beszélte az angolt, hogy rá lehetett könyökölni, de kérem szépen olyan szókkinccsel, hogy bármelyik oxfordi nyelvész megirigyelhette volna. Imádtam nézni az interjúkat vele (akkoriban még a Panoráma című kiváló – és egyetlen – világpolitkai műsorban).

    Na most az történt – és történik permanensen -, hogy tévedtem. Van az a mértékű akcentus, jelen esetben a japán, ami tényleg ellehetetleníti a megértést. Teljesen.

    A bérletirodában kezdődött. Biztos voltam benne, hogy az én hibám, tízensok órája nem aludtam rendesen, tényleg hulla fáradtak voltunk. 2-3-szor kellett visszakérdeznem egy-egy tőmondatra. (ezek voltak egyébként mindig a legnehezebbek, mert egy összetett mondatnál szemrebbenés nélkül siklottam túl az “ismeretlen” szavakon, mert majd csak kiderül a következő részből, mire gondolt a költő.)

    A csúcspont az volt, amikor a helyi közlekedési kártyával kapcsolatban kérdezte előbb egy férfi, hogy “ANSZASZA?” És itt fontos, hogy a fonetikus leírással semmi nem veszett el az elhangzottakból! Egészeb pontosan úgy hangzott a kérdés, ahogy most ezt bárki magának magyarul felolvassa.

    kétszer visszakérdeztem, majd harmadjára mondtam, hogy őszintén és nagyon sajnálom, az én hibám, de szörnyen fáradt vagyok, mert egy másik időzónából érkeztünk, 13 órát repültünk, de egyszerűen nem értem. Akkor odahívott az arc egy hölgyet, aki elnézését kért, hogy a kollégája nem beszél jól angolul, de a kérdés valójában az, hogy “what would you like to do with the card?” // húhh! ebből minden szót értettem.. nagy sóhaj.. // de folytatta:

    “VAN SZASZON?”

    – …  :(((((((((((((

    – charge. Van szaszon?

    És ekkor rájöttem. A feltöltés szót jól mondta. Ez egy prepaid kártya és a van szasza / szaszon a one thousand japán kiejtéssel. Ez volt a nemzetközi jegyirodában, ahol nyilván a legjobban angolul beszélők dolgoznak.

    Egyébként azt hozzátenném, hogy mindenki nagyon kedves és illedelmes volt. 🙂

    image