Fél1-ig voltunk ébren, mert Vanda tökre belendült a naplóírásba, én pedig 72 órás tokió metró bérletet vettem online, majd meg akartam venni a Narita (a reptér neve) expresszre (a vonat neve) is a jegyet, ami bevisz majd a Tokyo Stationre.
De nem vettem meg. Rájöttem közben ugyanis, hogy bár átszállással és körülményesen, de fejenként 1000 yennel olcsóbban (x3=HUF), ráadásul gyorsabban jutunk a szálláshelyre, ha mégis inkább egy másik vonattal, a Skylinerrel megyünk (és ami még a spórolásnál is fontosabb: ráadásul 160-nal teper! :)).
Ez viszont borította a terveket és az előre felírt útvonalat is. Nézegettem, hogy egy amerikai oldalon olcsóbb-e vagy a japán üzemeltető társaságnál (Keisei). Végül két dolog derült ki. Az egyik, hogy ugyan annyi mindkét oldalon ezért a japánoknál vettem. A másik, ha náluk veszem a 72 órás bérletet is, akkor mégsokkaltaolcsóbb lett VOLNA. Ön ne kövesse el ezt a hibát, vegye mindkettőt egy helyen! 🙂
“Otthon” ügyesen beraktuk a minibárba a maradék ¾ adag csirkés padthatit (a káposzta miatt úgy becsomagolva, ha cézium lett volna benne, akkor is nyugodtan alszom), hogy majd holnap én azt reggelizem – amiből sajnos nem lett semmi. De erről majd később.
Tele hassal nem élveztük a visszagyaloglást, főleg a felüljárón felfelé. Megembereltük magunkat mégis, mert folyton mondom Vandának: ha ilyen pudingok maradunk és nem kerülünk pár nap alatt formába, a fele látnivalóról lemaradunk japániában.
Érdekes volt még – vagy mondhatni szokásos kelet-európai – az organikus külvárosfejlődés nálunk is ismerős példájába is belebotlani.
A Cybernemtomilyenicseszkije utat (lásd alább) kersztbe átszelő csillogó, vadiSúj gyorsforgalmi mellett épült valóban nagyon cyber, hipermodern lakónegyed fúzióskonyhákkal, mindennel, illetve közvetlenül (de tényleg 20 méterre!) mellette meg ez:
Hazafelé tele hassal még egy kvázi kabuki előadást (klasszikus japán színház, amiből mint müvvelcségileg kötelező kört egyszer végignéztem egyet youtube-on, de ha újra át kellene élnem, én kérem vágyakozástól könnyes szemmel gondolnék bármelyik 4-5 órás Wagner operára).
Jó, most így belegondolva nyilván inkább kínai árnyékszínház, de ott van az már egy sárga-tengernyire egymástól. Mutatom:
Végül inkább egy vietnámi büfébe mentünk. Mármint Hanoi-valami volt a neve. Persze benne volt, hogy ezt is kínaiak üzemeltetik mint általában Budapesten is a sok pho levesezőt.
Kiderült azonban, hogy itt nem, mert amikor vietnámiUL köszöntem meg (újabb napszemcsis emoji – kár, hogy ezzel végére is értünk a “Vietnámi szavak, amelyeket ismerek” listának), megértette és örült. 🙂
Elképesztő adag pad thait ettünk igazán olcsón, de két dolgot még mindenképp ide kell szúrnom a történethez.
1. Mint minden, az adott országban nem megszokott ízekkel operáló étterem – amennyiben nem csak az önzetlen, autentikus konyhakultura-terjesztés a cél -, egészen földhözragadt gazdasági okokból, többé-kevésbé idomulni kényszerül a helyi konyhákhoz. Ki találja ki, miben manifesztálódhat a lengyel konyha influenCIÁJA a vietnámival fuzionálva – hogy elegendő gasztroblog modorossággal fogalmazzak?
Természetesen KÁPOSZTÁVAL. 😀 Minden tányér mellé járt egy adag káposzta, ami nem szlávként persze totál értelmezhetetlen volt. Ilyen erővel simán lehetne München környékén egy kevés bajorkolbász-karikával meghinteni a szecsuáni marhát. A pad thai teljesen szupi volt amúgy. Mármint külön-külön mindkettő. 🙂
2. A másik, ami első blikkre a kínai tulajdonos elméletemet erősítette, hogy olyan – és innetől kora ‘90-es évek beli escseri piacos, öreg, régiségkereskedő cigány hangon: – Codálatosz fálifestményt láttunk, hogy kérem a mikelándzseló maga is sírva könyörgött volna a vázlatér’ és ha megkaphassa ma ez lenne a sziktuszi-kápolna mennyezetén középütt, nem á Teremtés.
De tényleg ezt látni kell élőben. Sokat járunk drágább-olcsóbb kínai éttermekbe, de ez mindent visz. Minden részlete fantasztikus és csak ha nagyon sarokba szorítanának tudnék kiemelni néhányat a teljesség igénye nélkül. Felhívnám a figyelmet pl. a nem minimálisan tájidegen őzikékre, a túlméretes vízesésugró lovakra, a holland tulipánok és dél-kelet ázsiai háttér keresztezésére, meg úgy általában a fotómontázs-clipart-festmény vegyestechnikára. A mágikusrealizmus első sorban irodalmi műfajként közismert, de csak mert ez a mestermű érdemtelenül szűk rétegekhez jutott el – mindeddig! Aki Varsóban jár és teheti, látogassa meg! Érdemes. 🙂
Útközben került látótérbe és szóba egy szusizó is, hozzávetőleg 1,4 másodpercre. Ezen a héten nem itt fogunk szusit enni még akkor sem, ha PROsushi.pl áll a cégéren.
Rettenetesen éhesek voltunk. Futás le az étterembe, amiből [dobpergés…] KETTŐ is van! Juhúú! Internacionális és autentikus lengyel. Nyilván az utóbbira mentünk rá. Továbbra is tartott a szerencsés napom: Belefutottunk ugyanis az előtérben kirakott étlapba még mielőtt leültünk volna és nagyon kínosan ott jövünk rá, hogy “mégsem vagyunk éhesek”. Főételek: 100-110 ZLOTYI (szuper vicces szó! 😀 Az este folyamán még annyiszor mondtuk, ahányszor csak alkalmunk volt rá :D)
Ami kevésbé volt tréfás, hogy ez 8-9000 forint. Szóval azzal a lendülettel elkezdtem élelmiszerüzleteket, pizzériát, ilyesmit keresni a környéken, amik még nyitva vannak (~20:30) és ami egyébként is eredeti terv volt, mert minden elköltendő forintból a lehető legtöbbet szeretném inkább a japánoknál hagyni.
