14 nap ízlelőbimbó és ganglion túlterhelés a Föld túloldalán
Hazafelé tele hassal még egy kvázi kabuki előadást (klasszikus japán színház, amiből mint müvvelcségileg kötelező kört egyszer végignéztem egyet youtube-on, de ha újra át kellene élnem, én kérem vágyakozástól könnyes szemmel gondolnék bármelyik 4-5 órás Wagner operára).
Jó, most így belegondolva nyilván inkább kínai árnyékszínház, de ott van az már egy sárga-tengernyire egymástól. Mutatom:
Végül inkább egy vietnámi büfébe mentünk. Mármint Hanoi-valami volt a neve. Persze benne volt, hogy ezt is kínaiak üzemeltetik mint általában Budapesten is a sok pho levesezőt.
Kiderült azonban, hogy itt nem, mert amikor vietnámiUL köszöntem meg (újabb napszemcsis emoji – kár, hogy ezzel végére is értünk a “Vietnámi szavak, amelyeket ismerek” listának), megértette és örült. 🙂
Elképesztő adag pad thait ettünk igazán olcsón, de két dolgot még mindenképp ide kell szúrnom a történethez.
1. Mint minden, az adott országban nem megszokott ízekkel operáló étterem – amennyiben nem csak az önzetlen, autentikus konyhakultura-terjesztés a cél -, egészen földhözragadt gazdasági okokból, többé-kevésbé idomulni kényszerül a helyi konyhákhoz. Ki találja ki, miben manifesztálódhat a lengyel konyha influenCIÁJA a vietnámival fuzionálva – hogy elegendő gasztroblog modorossággal fogalmazzak?
Természetesen KÁPOSZTÁVAL. 😀 Minden tányér mellé járt egy adag káposzta, ami nem szlávként persze totál értelmezhetetlen volt. Ilyen erővel simán lehetne München környékén egy kevés bajorkolbász-karikával meghinteni a szecsuáni marhát. A pad thai teljesen szupi volt amúgy. Mármint külön-külön mindkettő. 🙂
2. A másik, ami első blikkre a kínai tulajdonos elméletemet erősítette, hogy olyan – és innetől kora ‘90-es évek beli escseri piacos, öreg, régiségkereskedő cigány hangon: – Codálatosz fálifestményt láttunk, hogy kérem a mikelándzseló maga is sírva könyörgött volna a vázlatér’ és ha megkaphassa ma ez lenne a sziktuszi-kápolna mennyezetén középütt, nem á Teremtés.
De tényleg ezt látni kell élőben. Sokat járunk drágább-olcsóbb kínai éttermekbe, de ez mindent visz. Minden részlete fantasztikus és csak ha nagyon sarokba szorítanának tudnék kiemelni néhányat a teljesség igénye nélkül. Felhívnám a figyelmet pl. a nem minimálisan tájidegen őzikékre, a túlméretes vízesésugró lovakra, a holland tulipánok és dél-kelet ázsiai háttér keresztezésére, meg úgy általában a fotómontázs-clipart-festmény vegyestechnikára. A mágikusrealizmus első sorban irodalmi műfajként közismert, de csak mert ez a mestermű érdemtelenül szűk rétegekhez jutott el – mindeddig! Aki Varsóban jár és teheti, látogassa meg! Érdemes. 🙂
Útközben került látótérbe és szóba egy szusizó is, hozzávetőleg 1,4 másodpercre. Ezen a héten nem itt fogunk szusit enni még akkor sem, ha PROsushi.pl áll a cégéren.
Rettenetesen éhesek voltunk. Futás le az étterembe, amiből [dobpergés…] KETTŐ is van! Juhúú! Internacionális és autentikus lengyel. Nyilván az utóbbira mentünk rá.
Továbbra is tartott a szerencsés napom: Belefutottunk ugyanis az előtérben kirakott étlapba még mielőtt leültünk volna és nagyon kínosan ott jövünk rá, hogy “mégsem vagyunk éhesek”. Főételek: 100-110 ZLOTYI (szuper vicces szó! 😀 Az este folyamán még annyiszor mondtuk, ahányszor csak alkalmunk volt rá :D)
Ami kevésbé volt tréfás, hogy ez 8-9000 forint. Szóval azzal a lendülettel elkezdtem élelmiszerüzleteket, pizzériát, ilyesmit keresni a környéken, amik még nyitva vannak (~20:30) és ami egyébként is eredeti terv volt, mert minden elköltendő forintból a lehető legtöbbet szeretném inkább a japánoknál hagyni.
A recepciós mintha meg lett volna döbbenve, hogy csak 1 éjszakát maradunk. Airport hotel, könyörgöm!
Így belegondolva lehet, akkor inkább annak szólt a csodálkozás, hogy sem vacsit, sem reggelit nem kértünk?
A szoba szuper, Vanda imádja az illatát és 3-4-szer elmondja még aznap este. Nagyon ari! 🙂
Jelentem a varsói repcsitér teljesen rendben van. A mosdók tiszták voltak, minden van, ami kell. Hívtam a hotelt, hogy kérünk fuvart hozzájuk, az is simán ment. Mire megtaláltuk (egy rossz irányba útbaigazítás után) már ott is várt a kisbusz és 6-7 percen belül megérkeztünk a szállásra.
Bármennyit repültem eddig, sosem unok meg csodálkozni azon sem, hogy landolás után a többség felugrik, kipakolja a tárolóból a bőröndöt, felöltözik és görnyedve (belső üléseknél kis sem tud egyenesedni ugyebár), egymáshoz préselődve várják ki az akár negyedórát, mire el lehet kezdeni leszállni, hogy aztán azon keveseket, akik addig nyugodtan ültek úgyis az ülésük sorrendje szerint előre kelljen engedni. Pedig az tuti, hogy ez nem tapasztalatlanság, nincs ennyi első alkalommal repülő utas. Ösztön?
Az út olyan rövid volt, hogy nem is emlékszem hasonlóra. Pedig szerintem a Budapest-Bécs rövidebb, ilyen ugyanakkor mégsem rémlik, hogy érzésre amint elértük az utazómagasságot, elkezdtünk ereszkedni. Nem hittem el. Mondtam Vandának, hogy ez vagy a világ leghosszabb ereszkedése lesz, vagy korábban érünk oda. Az utóbbi történt.
