A főétkek előtt hoztak forró és nedves kéztörlő kendőt, ami tényleg olyan forró volt, hogy egész biztosan nem kizárólag a higiénia miatt adták a kezünkbe csipesszel.
-Szárított-főtt haltekercsek cukkinivel,
-ecetes polip, hínársalival,
– Paprika válogatás, koktélparival és csirkesalátával,
– teljes kiörlésű, magva kenyér és zsömi-szerűség vajjal,
– japán-stílusú csirke répás rizzsel és fekete szezámmaggal.
Szépen összehajtogatott kendő. 🙂
Mizó (halsűrítmény) leves a fekete csészében nagyon aranyosra kötözött tésztával:
Vanda tévéje. van hozzá távirányító is, ami mindent irányít. Annyira mindent, hogy amikor éjszakai zónába értünk és rászántam magam a vámpapírok kitöltésére, ehhez pedig szükségem volt a fényre, az előttünk ülőket kellett megkérdeznem, hogyan kell bekapcsolni. Hiába nyomkodtam ugyanis mindent fent a lámpa mellett, nem jöttem rá. A segítséggel viszont kiderült, hogy azt is a távircsi vezérli.
Hát ez valami hiper-szuper! Volt egy kis csúszás, talán 15 perc – ott aggódtam is hangyányit, hogy nem műszaki probléma-e, amit aztán vagy sikerül jól megoldani rohanásban presszió alatt a szerelőknek, vagy majd újra előjön menet közben és reméljük, sikerül kitalálunk valamit. (A stewardal fecsegve az derült ki, hogy megint valamelyik utas volt a hibás, akinek a csomagjaival akadt gond az utolsó percben.)
Szóval tényleg hipi-szupi. Kifejezetten nagy szögben hátradönthető, kifejezetten széles ülések. Kihajtható TÉVÉ, USB töltő-csati, hálózati csati, minden IS.
Nem vagyunk business class, de már majdnem! 🙂 Mi is el vagyunk választva függönnyel a NÉPtől és – ez is utólag derült ki – hamarabb, többször és más ételeket kapunk. Italt snacket bármikor kérhetünk sőt, pezsgővel köszöntöttek (köszöntem, nem).
Szuper jó fej volt a légikísérő legény, különösen Vandára mosolygott sokat és beszélt hozzá gyakran, de nem aggódtam semmilyen tisztességtelen szándék miatt, mert divatosan, rendkívül vékonyra szedett szemöldöke volt és picit talán mesterkélten, de “félreérthetetlenül” – mondhatjuk flambojáns megjelenése és – magas hangja. 🙂 De tényleg nagyon CUKI volt mindenki mással is. 😉
Ahogy átértünk, magamhoz képest teljesen fogalmatlanul és elbizonytalanodva álltam egyik lábamról a másikra. A 13N-14N kapukhoz kellett mennünk és az oda vezető út két folyosóra volt bontva: vámvizsgálat nem-Schengenieknek és Schengeieknek.
A Schengen az oké, de mi olyat keresünk, ahol nincs vámvizsgálat! Miért lenne? Japánban majd lesz.
Mindegy, menjünk arra! A Schengeniek beléptetése itt tovább ágazott két féle ablakhoz: egy db, EU-s kék logó, rajta körben a csillagok, benne UE. Nem elírás! UE passport. :O Itt már végképp gyanús, hogy valamit rosszul csináltunk. De hát erre vannak ezek a kapuk! A többi ablak fölé “All passports” volt írva.
Lesz, ami lesz, beálltunk az UE alá, az legalább hasonlított az EU-ra. Nem derült ki később sem, hogy volt-e köze az unióhoz, de egy 26 éves forma szőke lány hatalmas pisztollyal az oldalán, szigorú útlevélfotó és arc összehasonlítás után továbbengedett.
Órákkal később esett le, hogy kevéssé meglepő módon a légi határátkelésnél is két vámellenőrzés van: a kiléptető és a célországé.
Szerencsésen megérkeztünk (úgy értve, hogy mind a 6 perc szerencsésen telt).
Na itt viszont eszetlen nagy királynak érezhettük magunkat! Igazi priority line volt a business class és prémium utasoknak nem csak a boardingnál, hanem már a biztiellenőrzésnél. Szépen teljesen külön, a terem másik végében!
Reggel rohanás az én hibámból. De szó szerint: szaladtunk a hotel folyosón végig a lifthez, majd a recepcióhoz kijelentkezni. Szerencse, hogy előre kifizettem tegnap, ha ilyen be FUTNÁNK.
Az történt ugyanis, hogy úgy megörültem, hogy van vasaló és vaslódeszka(!) a szobában, hogy mindent, ami elém került kivasaltam- ahogy ez otthon is mániám. (Csak érzékeltetésként, aki nem ismerné az őrületnek ezt a fokát: farmereket simán vasalom. Nem tudom, biztosan valami gyerekkori trauma. Gondolom egy terapeuta pár év után jópénzért megmondaná.)
A lényeg, hogy sikerült elérni a félóránként(!) induló hotel-ariport buszt. Ja, és még ott is izgi volt, hogy lesz-e helyünk, mert nagyon úgy tűnt, tele van. Viszont a buszsofőr jó fej volt és átkonfigurálta az utasokat, így szorongva, de befértünk.
Ezért aztán nem is adtam neki borravalót a rohanás miatt megfeledkezve róla. A minap beszéltük, hogy milyen IZÉ már ez az egész borravaló dolog. Imádni fogom ezt is japánban, hogy ilyen nem létezik. Mondja meg, hogy mennyi és kifizetem, de ne kelljen már találgatnom, hogy kinek mennyi szokás és hogy most vajon Olcsó János voltam, vagy balek.
Fél1-ig voltunk ébren, mert Vanda tökre belendült a naplóírásba, én pedig 72 órás tokió metró bérletet vettem online, majd meg akartam venni a Narita (a reptér neve) expresszre (a vonat neve) is a jegyet, ami bevisz majd a Tokyo Stationre.
De nem vettem meg. Rájöttem közben ugyanis, hogy bár átszállással és körülményesen, de fejenként 1000 yennel olcsóbban (x3=HUF), ráadásul gyorsabban jutunk a szálláshelyre, ha mégis inkább egy másik vonattal, a Skylinerrel megyünk (és ami még a spórolásnál is fontosabb: ráadásul 160-nal teper! :)).
Ez viszont borította a terveket és az előre felírt útvonalat is. Nézegettem, hogy egy amerikai oldalon olcsóbb-e vagy a japán üzemeltető társaságnál (Keisei). Végül két dolog derült ki. Az egyik, hogy ugyan annyi mindkét oldalon ezért a japánoknál vettem. A másik, ha náluk veszem a 72 órás bérletet is, akkor mégsokkaltaolcsóbb lett VOLNA. Ön ne kövesse el ezt a hibát, vegye mindkettőt egy helyen! 🙂
“Otthon” ügyesen beraktuk a minibárba a maradék ¾ adag csirkés padthatit (a káposzta miatt úgy becsomagolva, ha cézium lett volna benne, akkor is nyugodtan alszom), hogy majd holnap én azt reggelizem – amiből sajnos nem lett semmi. De erről majd később.
