Lotteria a japán McDonalds (vagy BK)

Oszaka óta vágytam kipróbálni az 1977-ben alapított Lotteria, a reklámot idézve 300% sajtot tartalmazó, Erkölcstelen kódnevű sajtburgerét. A leírás szerint a 8 mm-es, sózott, borsozott és oregánóval kevert marhahús pogácsára olvasztanak egy közelebről nem pontosított sajtlapot (sárga), majd az egész alá és felé kerül egy-egy nagy adag hokaidói camambert-ből, fehér cheddarból és mascarponeből álló olvasztott sajmix. Akinek erre nem indul be a nyálelválasztása, az nem ember:

Így nézett ki a valóságban, sült krumplival:

További érdekességek az egész nap sütött, sok tíz liternyi pálmaolajtól nehéz levegőjű gyorsétkezdék japán verziójából:

Mivel dohányozni éttermekben márpedig KELL, ezért a cigiseknek egy külön kis nagy akváriumot hoztak létre:

Újabb bizonyíték – ha a sushi létezése önmagában nem tenné nyilvánvalóvá -, hogy a japánok másként kezelik az ételek eredeti, előkészítetlen, nyers állapotát. Míg mi kb. olyan tabuként állunk hozzá, mint a halálhoz és inkább mindenki azt szeretné hinni, hogy a grillcsirke egyszer csak LESZ, de minimum így kel ki a tojásból, addig ők kifejezetten ínycsiklandó, étvágygenerátorként gondolnak az originális állapotra. Legalábbis az, ahogyan a tálcán elhelyezett – evés közben nézegethető – reklám fesztelen nyíltsággal büszkélkedik a hamburger buci eredeti, nyers tészta állapotával, nem beszélve az éppen csak nem véres, darált marhahúsról, meglehetős egyértelműséggel támasztja alá az európából nézvést perverz ízlés valódiságát.

Alap, hogy nem erősek japánban édesség / cukrászat fonton, de a tortaformákat sem gondolnám őrületesnek.

Csak úgy összevetésként néhány az említett hölgy műkedvelő készítményeiből:

Óvatoslila épület, amelyen nem derült ki számomra, hogy szándékosak-e a megkopott(at imitáló?) arany csempék. Illetve, hogy amikor a lila kopott le kicsit, akkor tárult fel az arany? Vagy amikor lekopott az arany – ami viszont akkor nagyon – tűnt fel a lila?

Ínycsiklandó helyi Burger Király speciálitás: Mogyorókrémes burger grillezett marhahússal, vagy grillezett marhával és szalonnával, esetleg rántott hússal és sajttal. A bőség zavara miatt végül egyiket sem választottuk.

Talajszint-lekövető korlát

Méretes nejlon lazac.

Így látnak engem a nálamnál lényegesen alacsonyabb emberek. (Véleten expozíció)

10/10-es narancs-fehér-kék outfit a legényen.

Vanda elvegyül. A lényeg azonban nem is ez volt, hanem a mellette ülő divatdiktátor, aki által új értelmet nyert számomra az SZTK keretes szemüveg dizájn. Amit eddig így neveztünk azok gyakorlatilag a keretnélküli kategóriák ehhez képest. Én, aki a könnyű keretek már-már őrületig fokozódó, tizedgrammokra kihegyezett megszállotja vagyok*, el sem tudom képzelni, milyen lehet egy ilyet viselni. Ha nem valami szuper karbonszálas, belül teljesen üreges valami, akkor szerintem estére fájhat a nyaka (nem is csoda, hogy a képen is az üvegnek támasztja a fejét).

*Ha valaki csatlakozna a mikrogramm-őrültek klubbjához, melegen ajánlom Silhouette márkát. Egy ausztria cég, ahol szuperhajlékony és ultrakönnyű titán / szénszálas kereteket gyártanak. Bármilyen más könnyűnek csúfolt keret után hihetetlen érzés. Mintha valóban nem viselne semmit az alany. Nem véletlenül a NASA-nak is beszállítója volt egy időben, ahol egy gramm plusz/mínusz sem mindegy, mert soktízezer dollárba kerül feljuttatni a Zűrbe.

Tömegközeledés az Ueno Stationhöz. Itt berakjuk a 2 bőröndöt és a 2 hátizsákot az állomás valamelyik tárolójába, hogy majd este 8 körül értük jöjjünk, mert innen indulunk tovább a reptérre. Mutatom:

Iszonyatosan menő Erdei Manó szett a barna papuccsal és zöld zoknival.

Soha el nem fogyó, újabb és újabb aranyosállat-reklám. 😀

Sajnos nem emlékszem melyik megálló, de szuper jól kinéző, lyukakon át égbe növő fatörzsekkel.

Közelebbről a minta. Az egész fémből van.

Egy gyors memória-segítő fotó a csomagtároló szekrényekről, mert ez is egy olyan állomás komplexum, hogy az még bennem is izgalmat kelt a visszatalálást illetően, pedig az egyetlen amire büszke lehetek életemben az a tájékozodó képességem – és erről sem én tehetek, hanem ilyet dobott a gép. 🙂  

Vanda a háttérben kék hátizsákkal.

Itt történt egyébként az is, hogy bármennyit kerestem, nem találtam a feliratok között, hogy a megadott ár hány órára szól (kiindulva a Kyotoi 6 órás tapasztalatból). Emiatt bementem az éppen a szekrényekkel szemben lévő Talált tárgyak Irodába. Köszöntem és szigorúan a legyegyszerűbb szavakkal, 3 tőmondattal elmondtam, hogy mit szeretnék megtudni. Egyetlen szót nem válaszolt az officer, csak azonnal szólt a kollégájának, aki odajött segíteni NEM TUDNI angolul. Tényleg, látszólag az sem ment, hogy sorry, vagy no, vagy bármi. Így aztán nála már meg sem próbáltam a tőmondatokat sem, viszont helyben írtam és rendeztem egy minimum EGYÉB kategóriában Oscart érdemlő egyszemélyes kamaradarabot, amelyet fáradhatatlan kitartással, kvázi végtelen ciklusban adtam elő: 1. mutattam a szekrényre. 2. elpantomimeztem, hogy bedobok egy érmét. 2. A nem létező karórámra néztem tanácstalanul. 3. Végül széttárt karokkal, szánalomra méltóan kétségbe esetten nem tudtam, hogy mennyi idő múlva kell visszajönnöm.
Magam sem fogadtam volna a dologra, így aztán én fergeteges közönségsikerként éltem meg már azt is, hogy a monodrámám hatására kijött a szerkrényhez a jóember. De ez még mind semmi, mert kb. 1 perc alatt végigolvasta az angolnál nyilvánvalóan terjedelmesebb japán útmutatót, majd felém fordult és hibátlan angolsággal annyit mondott: 4 days.
Függöny.

“If i could turn back time”

(Élő ember nincs, akinek elhittem volna, hogy ez hosszú ú, de a magyar-irodalom.elte.hu-n csak jobban tudják.)

Megérkeztünk a hotelhez, lecuccoltuk a szuvenír-tengert. Azt nem tudom, mondtam-e, hogy végtelen ravaszságomban egy közepes gurulós bőröndöt hoztunk egy nagyba belerakva, hogy aztán az utolsó este – ami a mai. :’’’’’( ) – szétszedjem a matrioskát és az egyiket cipzárrepedtéig teletömjük néhány jó, de többnyire értelmetle és ostoba szuvenírrel. 🙂

Fotó az éjszakai Hotel Hétfőről, kedden:

Este van, este van.

Bento box vacsik. Ebben az üzletben csak ezt lehet kapni. Szinte minden meleg, de ha nem eléggé, itt is volt mikró.

Ez meg a hidegétel részleg.

Így végül megint elképesztően finom cuccokból ettük halálra magunkat, szokás szerint szégyen szemre kidobott maradékkal, hozzávetőleg 2500 forintból. Üditőkkel.

Üdcsiért ugrottunk be egy kisboltba és ilyeneket láttunk. Elképesztően rücskös uborka (okinawában termesztett)

kisközepes kigyóuborka. Fele akkora, mint az itthon kapható. 1 Kg kicsivel kevesebb mint 600 Ft.

Szóval van az, hogy itthon azt mondja az ember, kapható-e polip, ami egy bináris kérdés. Meg van japánban, ahol visszakérdeznek, hogy milyen?

ENORMÁLIS retek(EK).