Megvettük a fél órán belül megszerezhető három postacímnek megfelelően a három képeslapot, amelyekről a postai kitöltéskor kiderült, hogy három csomag, vagyis 9 darab. Szóval, ha valaki kér, szóljon! Aranyos nyuszisak. 🙂

Kitöltöttük, átadtuk a leghamarabb felszabaduló ablakban álló hölgynek. (Nincs sorsjegyrendszer! Azért, mert ez is ördögtől való, nem megszokott technika, vagy mert ilyen fegyelmezett, aranyérmes sorbanállók országában fölösleges?)

Azt szerettem volna le-lesifotózni, ahogyan egy ránézésre 6-8 kilós, kora-középkori kódex méretű könyvből kikereste, hogy magyarorszgára mennyi bélyeg kell, de mire összeszedtem a bátorságom már csak a bélyeg összeszedést tudtam elkapni:

And the employee of the year award goes to a szuperjófej és türelmes, mozgásszínház-értő közönségnek, aki segített nekünk az elején a képeslapokkal:

Kitaláltuk, hogy még mindig van bőven indőnk az indulásig, dare to be oldschool, adjunk fel képeslapokat!

A parkból az Ueno állomás keleti szárnyának a lépcsőházán át vezetett az út a legközelebbi postáig.

A postán kiderült, hogy vagy csak újévi tematikájú képeslapok vannak, vagy teljesen üresek. :O Viszont a csomagfeladós pultnál jófej volt a srác és egy rövid mozgásszínház után elmutogatta, hogy a szomszéd pláza 8 emeletén találunk egy papír-írószer üzletet, ott biztosan találunk kedvünkre valót. Második próbálkozásra megtaláltuk az üzletet, amiről kiderült, hogy még annyi képeslapjuk sincs, mint a postának. Mármint olyan, amin kép lenne. Mert ilyen képtelen képeslapból végtelen mennyiség volt nekik is:

Azért még bepróbálkoztunk egy meglepetésszerűen feltűnő turist infóval a pláza aljában, ahonnan vissza irányítottak minket egy 5 emeleti üzletbe (15 percen belüli mozglépcsővel megtett távolsági-magassági egyéni rekord pipa!) ahol egyrészt már találtunk tetszetőseket, másrészt..

Még egy kis Ueno Park, még két helyszín

Végre parkos park út!

Hohó! Hát ez? Nyomban rákerestünk, felmásztunk, megnéztük, lefotóztuk, kikutattuk! Ez bizony megint Edo korszak-beli. Egy kiotói híres szentély másolata, de ami sokkal érdekesebb, az a karikafenyő középen!

Ezt források szerint – szerintem egész gyorsan – 3 év alatt sikerült ilyenre növeszteni. De fúrjunk mélyebbre! Ez a fenyő ugyanis Utagava Hirosige Hold fenyő című képének valóságbeli utánzata. Ki az az Utagava Hirshige? Ő kérem – öveket becsatolni! – Ukijo-e művészeti stílus (17-19. sz.) híres művelőinek egyike, akik azokat a stílusú fametszeteket készítették, amik elsőre eszedbe jutnak, ha azt mondják Japán késő-középkori festmény. 

Dehogynem tudod! Kacusiva Hokuszai: A nagy hullám:

Itt pedig Utagava barátunk Hold fenyője a Brooklyn Museumból  (szemöldök kicsit felvon, majd eszébe jut, hogy fél olaszországot a Louvre-be hordták, nembeszélve a tősgyökeres londoni fáraók kincseiről). Egyébként attól Hold, hogy attól függ, milyen kis/nagy szögből nézzük, lehet fogyatkozó vagy telehold.

De ennyit a fásszárúakról és tovább egy sírbolthoz, amiről a képen látható angol felirat is elárulja: Shogitai harcosok emlékét őrzi. Ezekről a kevésbé bartáságos férfiakról ennyi edukáció után most már mindenki kitalálja, melyik korszak elit szamurájai voltak. Az elitségük azonban legalább annyira eredeztethető a messze földön híres harci tudományukból, mint a hűségükből. Ez utóbbira pedig legjobb példa, hogy amikor az új Meiji kormány hatalomátvétele megtörtént, az említett jóemberek hűségesküje pedig ezzel kevéssé harmonizált, ezen a dombon az utolsó szálig lemészároltatták magukat. 

Itt pedig már egy utódjuk, az új Meiji korszak egy 19. századi szamurája Saigō Takamori (1828-77), akit sokan az utolsó szamurájként is emlegetnek. Ami viszont igazán szomorú – a halálán kívül -, hogy a kutyusáról semmit nem találtam. :/

Kísért minket ez a Tokugawa sógunátus, de gondolom, nem véletlenül. Több emlékhelye marad fenn annak, aki propseritást hoz egy nemzetnek majd’ egy évszázadon át, mert cserébe becsben tartják a sírkertjeiket és a tiszteletükre állított szentélyeket is.

Pontosabban ez nem is első sorban a tiszteletükre épült 1629-ben, hanem arra, hogy a köznép imádkozhasson értük és ha már ezt megtette, másodsorban esetleg még a saját boldogulásáért. Ez lesz tehát a szentély, de előtte még az oda vezető út:

Egy cseresznye fa, aminek a különlegesége, hogy ugyanazon az ágon dupla és szimpla szirmú virágai* is nőnek.

*szimpla:

* dupla:

Árnyas miniliget szintén a családnak állított emlékkővel sziklával.

A megszokott mosakodó (Chōzuya), ami minden sintó szentély előtt/mellett megtalálható a rituális bemosakodáshoz, mert csak megtisztulva szabad nekilátni a láthatatlan feljebbvalók imádatának  (Az iszlám mecsetek lábmosó kútjai kacsintanak).

Meg is érkeztünk a szentély bejáratához. Előtte egy kígyótestű jóember szobrával.

Kicsit közelebbről, a talapzaton elhelyezett adomány lyukas garasok. Legalábbis, ahogy Vandával mi elneveztük az 50 és 5 yenes érméket – viszonylag nyilvánvaló okokból.

A szobor előtt volt még egy kis talapzat, benne hamu, amelybe fütölőket lehetett meggyújtani és szúrni 100 yenért. Megrögzött ateista és empírikus tudmány hívőségemet opportunistán félretéve, egy ~8600 km-es repülőút előtt, gyermekkel az oldalamon rászántuk a komoly összeget. Ezen ne múljék a biztonságunk!
Az viszont fergeteges volt, hogy ázsia – ezek szerint vélhetőleg nem japán, de egész biztosan nem sintóista – turisták leplezetlenül próbáltak minket utánozni a rituálé végrehajtása közben, a “vak vezet világtalant” enciklopédiákba illő illusztrációjaként.

A rituálé egyébként látszólag a következő: füstölőt meggyújt, hamuba beleszúr,  kíván, tenyerek összeréntve meghajol, majd füst két kézzel magára terel -> hazamegy és reménykedik, hogy bejött.

Végül is ez is látnivaló. Kevesebb mint 1500 forintnyi yenért lehet mozivászon méretben szexfilmeket nézni az Okura Theaterben. Ahogyan utána olvasva felvilágosultam, inkább same-sex témakörben. Sőt, amint lemerültem ezekbe a bugyrokba kiderült, hogy az egész Ueno Station környéke egy “közismert” meleg ismerkedő terület.

Megérkeztünk az Ueno Parkhoz. Mutatom az arányokat a Cászári Palota Parkhoz képest. Úgy tűnik Tokió második legnagyobb parkja.

Itt közelebbről a park és a címadó Shinobazu-no-ike tó:

Ez pedig ugyanaz a tó a valóságban. Nem szeretnék senkit igaztalanul vádolni, de mintha valaki eltrehánykodta volna a vízinövények visszametszését a nyáron.

Mondjuk ilyen méretknél már én is bizonytalankodva mennék közéjük egy bozótvágóval. Ki tudja? Ezek már simán lehet, hogy harapnak.

Ez a tó egy másik oldala, nehogy aza  vád érjen, hogy megkerestem az egyetlen gondozatlan oldalát. (Végtelenül klisésen, mangát olvasó látogatóval a kép közepén.)

Zárásként pedig egy néhány órával korábban exitált szerencsétlen, akinek utolsó (utáni) kalandjáról a következő posztban.

Nem tudom, hogy kik PikMinék, de egy élelmiszer üzletben futottam a plakátjukba és annyira groteszkek, hogy az már aranyos. Ha lehetett volna, vásárolok belőlük.

Életem végéig kísértett volna, ha nem nézek utána. Idézet követekzik a wikipédiáról: “A Pikmin egy 2001-es valós idejű stratégiai kirakós videojáték, amelyet a Nintendo fejlesztett és adott ki a GameCube számára. A játékot Shigeru Miyamoto készítette és készítette, és ez az első bejegyzés a Pikmin sorozatban-“