Tag: Utazas

Köszönjük szépen a LOT-nak az utat, a kedves olvasónak, ha a több mint 400 poszton átküzdötte magát és kívánunk mindenkinek hasonló mókákban gazdag kalandokat, aki szereti.

Ahogy az idefelé úton mondta a légikísérő, visszafelé valóban könnyebben kibírható volt az út és alvás is ment, igaz nem úgy, ahogy terveztük.

Ettünk megint nagyokat

Aludni viszont szélesebb és jobban hátradönthető ülések ide vagy oda, nem igazán volt kényelmes. Kitartott azonban a szerencsénk, mert egyszer csak észrevettem, hogy pár prémium szekciós utas kezd eltünedezni. Rövidúton kinyomoztam, hogy a kis szemfülesek észrevették, a turista osztályon üléseinek 2/3-a üres és szépen bekuckózták magukat a prémium plédjeikkel és párnáikkal a 3 egymás mellett lévő üres ülésekre, amelykből a kafákat felhajtva szipi-szupi kis ágyakat varázsoltak. No, hát mi sem voltunk restek követni őket és innentől már tényleg szuperül aludtunk az út nagy részén.

Aztán a varsói terminálban, hogy kipihenjük a nem is első sorban a 8 órás időeltolódás, mint sokkal inkább a 21 fokkal alacsonyabb nappali hőmérséklet által okozott sokkot.

Jobbra a Skyliner, balra Vanda integet másik kezével a csurig szuvenírrel (de tényleg!) töltött bőröndön.

Itt már suhanunk a repülőtér felé, felül pedig megint látjuk egy éjjellátó kamcsin, amit a masiniszta. Azt nem láttuk csak, hogy megint 5 perccel korábban szálltunk fel egy vonatra, ami így nem az a vonat volt, amire a jegyünk szólt, de legalább jó irányba mentünk. 🙂

Végül a következő állomáson kiszállva, 5 percet várva, majd egy tök ugyanilyen Skylinerre felszállás eljutottunk Naritára. Este fél 9 és beszállókapuknál egy kihalt gördeszkás-paradicsomra leltünk. Mivel deszkáknak híján voltunk így csak a gurulós bőröndökkel versenyeztünk, hogy ki tudja messzebre lendíteni. 🙂

A terem végén volt a LOT kapu én pedig kellően fáradt voltam már ahhoz, hogy a kedves japán lánykát megbüntessem egy apuka-viccel, miszerint látom, hogy a csomagjaink is priority cimkét kaptak és, hogy ez azt jelenti-e, hogy ők akkor fűtött raktérben, szélesebb polcokon és többszöri étkezést kapnak.

Ezt pár másodpercig néztem az állomás egyik mosdójában és csak azon járt az eszem, hogy ezt nem gondolhatják komolyan.

Végképp szürreális még a japánokhoz képest is a magyarázó képanyaggal együtt. Mi az úr isten lehet ez?

De engem nem olyan fából faragtak, hogy az ilyesmi mellett elmenjek. Elő a telefont és a fordítót, mert ezt tud-nom-kell. Kiderült, hogy elnézést kér az állomás üzemeltetŐSÉG, mert manapság elszaporodott a vandalizmus az állomáson és a fotókon látható módokon vanadalizálják a szanitereket. Mindezek miatt egyrészt még kétszer elnézést kérnek, másrészt megígérik, hogy ezen túl jobban figyelnek és további biztonsági intézkedéseket vezetnek be, harmad részt tisztelettel arra kérnek mindenkit, hogy aki hasonlót cselekményt lát, legyen kedves és jelentse.

Egyelőre még nem úgy. Ugyanakkor tény, hogy maga sem tudta megmagyarázni, mi végre, de megállíthatatlan nevetőgörcs kínozta azért, mert a jobb kezében lévő szerencsétlen, talált plüssálat a zebrán feküdt elhagyatva és a fején is volt egy keréknyom. Amúgy esküszöm, teljesen normális gyerek! 😀 Végül már engem is elkapott a sodrat, így végül azzal nyugtattuk magunkat, ha nem Joker nevetőgázáról van szó, akkor sokat ettünk az erjesztett gyömbérből.

Elindultunk vissza az állomshoz, felvenni a csomagokat és a reptérre, de előtt még beugrottunk a teaboltba, ahol Zsolt barátomnak szereztünk, mint kiderült rizs teát, mert ő tudja értékelni. Valami hihetetlenül kedves volt mindenki, megkóstoltattak velünk pl. egy olyan teát tradícionális kis csészében amibe, ha egy cseppel több kerül belehalok, ha meg kell innom, olyan embert próbáló volt elfogyasztani azt a negyed decit. Tényleg horrorisztikusan rossz volt. 😀 Mondtam, hogy nagyon érdekes, de akkor mutassanak meg mindent, ami NEM EZ.
Az egyik eladó szuperül beszélt angolul, de attól tartok azért, mert a kora alapján kb még simán az amerikai megszállás alatt tanulhatott meg kénytelen-kelletlen. Egyébiránt tipikus japán munkavállaló, fiatal tanoncként kezdte ugyanitt.

Ő pedig a cég tulajdonosa, gondolom a valamelyik szülőtől vette át bizniszt.

Fizettünk, meg- és elköszöntünk, majd újabb próbát tettünk sajnos már félig tele hassal, de köszönjük kedves Moirák, kiválóan voltak kedvesek tovább gombolyítani a sorsunkat, mert csuda klassz módon kompenzáltuk a fiaskót. Ráadásul a napok óta félt mégis vágyott bónusszal!

A következő célpontukhoz már nem mertünk messzire kószálni az indulás miatt, így kénytelenek voltunk a japán korda gyuri bácsi utcájába visszatérni. Itt találtunk egy kívülről meglepően igényesnek tűnő, mégsem tömött sushi – japán viszonylatban szerintem mondhatom: – éttermet. A szokásos hosszú pult, a pultnál kb 3 vendégenként 1 dedikált, csak őket kiszolgáló sushi séf.

Először is az étel elképesztően finom volt. Egyszerűen nem bírtuk abba hagyni. Minden hatalmas kör után kicsit szégyenlősen egymásra nézve kérdezgettük a másikat, hogy ugye ő is kér még valamit, hogy ne legyen annyira ciki újabb és újabb és újabb fordulókra benevezni. 🙂 Mindez – szinte már természetesen – a minőséghez képest – igazán jutányosan.  Az alábbi képen japán barrakuda:

Ezen képen a szokásos főtt garnéla, de hogy! Végre nincs rajta a farok, ami tényleg sokat emel a megjelenésen, de én még született pálcika használót sem láttam izlésesen megszabadulni tőle, nekem meg aztán egy permanens gyötrelem minden alkalommal.

Az élményben közreműködtek még a teljesség igénye nélkül: vörös kagyló, szörf kagyló, folyami rák, kaliforniai kagyló, kardhal, makréla, repülő hal, tintahal, angolna, hering és sokan mások.

A minőséggel kapcsolatos megérzésemre visszaigazolást adott egy egyáltalán nem japánosan a pénztárnál való sorbaállás közben engem megszólító idősebb japán úr, aki nyugati közvetlenséggel kérdezte meg, hogy izlett a vacsora. Amikor azt válaszoltam, hogy mesés volt, azt mondta, hogy nem csodálja, és higyjem el neki mint helyi lakosnak, sokan nem gondolnák, hogy ez micsoda kitűnő étterem. Egyrészt mert nagy forgalmú utca sok turistával, másrészt mert alacsonyak az árak.. Pedig ugye hogy!

Mielőtt azonban zárnám a posztot, itt a bónusz, amit ahogyan a bevezetőben írtam, mindvégig féltünk, de titkon reméltünk is átélni. Összejött. Az utolsó nap utolsó estéjén. Éppen ropogós, spárgás sushi ízorgiájában merültem el, amikor valami furcsát véltem látni. Kicsit még bosszankodtam is, hogy valami eltereli a figyelmem és megszakítja az élményt, de végül már teljesen el is terelődött a figyelmem. Csak rágtam gépiesen és hoszsúnak tűnő másodpercekig nem tudtam rájönni, mi a hiba, mi zavar. Aztán egyszer csak megvolt! A szakácsokat és a vendégeket elválasztó anti-covid fóliák oké, hogy lengedeznek, de nincs huzat. Sőt, mintha a túlvég asszinkronban lenne a hozzánk közelebb lévőkkel. Vandához fordultam, aki akkor már mereven rám nézett, a szájában egy kis adag megrágott, de le nem nyelt étellel és azt kérdezte feszülten mosolyogva: Te is érzed? 
Ebben a pillanatban mindkettőnk zsebében rezegni kezdtek a telefonok, majd ahogy vettem elő az enyémet, már éreztem a bárszéket is remegni alattam és rendesen hullámzott a pohárban a víz, ahogy kell. 3-as erősséget mutatott a földrengésjelző app, tőlünk pár km-re lévő epicentrummal. 
Emlékeim szerint maximum 1 percig tarthatott a dolog, aztán abba is marad.
Amikor túl voltunk a sokkon és örömön, hogy pont egy ilyen földrengést szerettünk volna “kipróbálni”, kérdeztem a séfet, hogy “érezte? Hát őrület! Földrengés volt!”. Elsőre sajnos nem értette miről beszélek, majd amikor igen, nevetett. 🙂 Szerintem viccesen festhettünk ahhoz képest, amennyire ők egy ilyen erejű rengést komolyan vesznek és amit láthattunk is: semennyire. Egy másodperce sem állt meg a munkában, de a vendégek egyikén sem láttam, hogy akár csak tudomást vettek volna a dologról. 🙂 Szóval bakancslista: földrengés pipa!

Úgy terveztük, hogy mivel 22:35-kor indul a gép, 20-kor indulunk a repitérre, így amikor este 6 körülre járt az idő és már sötétedett is, elidnultunk vacsit keresni.  

A közelben volt egy turista szédítőnek kinéző bevásárló utca, kis beülő büfékkel, közepes (japán) méretű éttermekkel, utcai árusokkal, a bejárat mellett jobbra Korda Gyuribácsi elveszett, japán ikertestvérével.

Az árusok között van aki a halak mellett “finom” algát árul. (Itt jegyzem meg az egyik legnagyobb kedvencünk a családban a szezámmagos algasaláta, de ez azért így rettentő undorítóan fest.)

Ahogy telt az idő egyre szigorítottunk a beülős hely keresés feltételein. Lassan 2 hete úgy indultunk, hogy legalább 3,5 csillagot adjon rá az otthoni viszonyokhoz képest szigorú publikum.
Azután hozzávettük, hogy ez 100-nál több, de 1000-nél kevesebb értékelésből jöjjön össze, így reményeink szerint kevésbé populáris helyeket találunk.
Oszakától kezdve újra emeltük a tétet: minden feltétel marad, plusz nem lehet az értékelések között angol nyelvű (turisták kizárva).
Most pedig az utolsó vacsorára húztunk egy merészet: egyáltalán ne szerepeljen a Google térképen a hely, de látszon, hogy ennek nem az az oka, hogy még új. Ilyennel egyébként korábban is találkoztunk már, így aztán most sem kellett sokáig keresni. 

Ahogy a szűrő alapján várható volt, nem is volt tele a hely, ketten voltak rajtunk kívül 10-12 asztalra. Mondhatnám, hogy azért mert még 6 körül volt az idő, de ez azért lenne helytelen levezetés, mert a többiekben mellette és vele szemben a sikátor túloldalán nem így állt a helyzet.

Úgy éreztük nagyon jó nyomon járunk, mert a 2 fős személyzet még annyira sem beszélt angolul, mint bárki, akivel eddig találkoztunk és angol étlap sem volt. 🙂  A yes és a no ment, illetve a water és chicken. A képen a jó szándékú pincér és a szakács, a vitrinben pedig a nyárson felszúrt finomságok. Szó szerint a tenyerünket dörzsölve vártuk tutit! Rendeltünk kb 6-7 féle nyársat, hogy ez majd jó lesz ELSŐ körben.

Aztán megérkezett az első transzoprt úgy éreztük magunkat, mint Bem tábornok a segesvári csata után. Nem nagyon lehetett szépíteni, ez teljes mellé nyúlás volt. A helyzet ugyanis az, hogy ez egy mindent kirántó hely volt, azzal a tempurával, vagy bundával, amiről már többször mondtam, hogy nem szívünk csücske. Nincs semmilyen érzékelhető vastagsága sem puha része, csak egy keményre sült, a vékonyságához képest fordítottan arányosan döbbenetes mennyiségű olajat abszorbálni képes bundázat, ami viszont csak addig képes magában tartani a zsíradékot, amíg az ember bele nem harap. Akkor viszont kíméletlenül a szájba csorog a kb. fél deci olaj.
Szóval leküzdöttük valahogy a húsikat és zöldségeket, amik teljesen egyértelmű, hogy fantasztikusak lettek volna simán grillezve, de nem simán grillezettek, így aztán fantasztikusak sem voltak, hanem a másik. A nagyon nem finom.
Érdekes és szuper ötlet volt viszont a káposzta mint köret, amit csak úgy törni kellett nyersen, mindenféle dresszing nélkül, ‘a la nature.
Ja, és felhívták a figyelmünket, hogy a mini medence méretű tálkában található szójaszószba van olyan nyárs, amit bele szabad mártani és van amit nem, egységesen tilos viszont harapás után mártogatni – érthető okokból.