-
..az egyik legkedvenc zenekarom, a norvég Röyksopp egy száma szólt az üzletben, amit azért kellett rögzítenem, mert ilyennel még az életemben nem találkoztam sehol máshol. Egyrészt mert egy “régi” csapat, másrészt mert kellően távol áll a rádiókban, üzletekben játszható egyen-pop zenéktől. Hát ilyen is japán! 🙂
-
Re-posta
Megvettük a fél órán belül megszerezhető három postacímnek megfelelően a három képeslapot, amelyekről a postai kitöltéskor kiderült, hogy három csomag, vagyis 9 darab. Szóval, ha valaki kér, szóljon! Aranyos nyuszisak. 🙂 Kitöltöttük, átadtuk a leghamarabb felszabaduló ablakban álló hölgynek. (Nincs sorsjegyrendszer! Azért, mert ez is ördögtől való, nem megszokott technika, vagy mert ilyen fegyelmezett, aranyérmes
-
Az Utolsó vacsora
Úgy terveztük, hogy mivel 22:35-kor indul a gép, 20-kor indulunk a repitérre, így amikor este 6 körülre járt az idő és már sötétedett is, elidnultunk vacsit keresni. A közelben volt egy turista szédítőnek kinéző bevásárló utca, kis beülő büfékkel, közepes (japán) méretű éttermekkel, utcai árusokkal, a bejárat mellett jobbra Korda Gyuribácsi elveszett, japán ikertestvérével. Az
-
Szóval akkor menjünk vacsorázni – csapó 2.
Fizettünk, meg- és elköszöntünk, majd újabb próbát tettünk sajnos már félig tele hassal, de köszönjük kedves Moirák, kiválóan voltak kedvesek tovább gombolyítani a sorsunkat, mert csuda klassz módon kompenzáltuk a fiaskót. Ráadásul a napok óta félt mégis vágyott bónusszal! A következő célpontukhoz már nem mertünk messzire kószálni az indulás miatt, így kénytelenek voltunk a japán
-
Nem kezdő teaárusok
Elindultunk vissza az állomshoz, felvenni a csomagokat és a reptérre, de előtt még beugrottunk a teaboltba, ahol Zsolt barátomnak szereztünk, mint kiderült rizs teát, mert ő tudja értékelni. Valami hihetetlenül kedves volt mindenki, megkóstoltattak velünk pl. egy olyan teát tradícionális kis csészében amibe, ha egy cseppel több kerül belehalok, ha meg kell innom, olyan embert
-
Vanda MÁS állapotban
Egyelőre még nem úgy. Ugyanakkor tény, hogy maga sem tudta megmagyarázni, mi végre, de megállíthatatlan nevetőgörcs kínozta azért, mert a jobb kezében lévő szerencsétlen, talált plüssálat a zebrán feküdt elhagyatva és a fején is volt egy keréknyom. Amúgy esküszöm, teljesen normális gyerek! 😀 Végül már engem is elkapott a sodrat, így végül azzal nyugtattuk magunkat,
-
Felhívás!
Ezt pár másodpercig néztem az állomás egyik mosdójában és csak azon járt az eszem, hogy ezt nem gondolhatják komolyan. Végképp szürreális még a japánokhoz képest is a magyarázó képanyaggal együtt. Mi az úr isten lehet ez? De engem nem olyan fából faragtak, hogy az ilyesmi mellett elmenjek. Elő a telefont és a fordítót, mert ezt
-
Viszlát Tokió!
Jobbra a Skyliner, balra Vanda integet másik kezével a csurig szuvenírrel (de tényleg!) töltött bőröndön. Itt már suhanunk a repülőtér felé, felül pedig megint látjuk egy éjjellátó kamcsin, amit a masiniszta. Azt nem láttuk csak, hogy megint 5 perccel korábban szálltunk fel egy vonatra, ami így nem az a vonat volt, amire a jegyünk szólt,
-
Varsó felé
Ahogy az idefelé úton mondta a légikísérő, visszafelé valóban könnyebben kibírható volt az út és alvás is ment, igaz nem úgy, ahogy terveztük. Ettünk megint nagyokat Aludni viszont szélesebb és jobban hátradönthető ülések ide vagy oda, nem igazán volt kényelmes. Kitartott azonban a szerencsénk, mert egyszer csak észrevettem, hogy pár prémium szekciós utas kezd eltünedezni.
