Peking fölött járunk, még mindig legalább 3 óra a leszállásig és negyedjére próbálunk aludni, ezúttal már farmakológiai támogatással: volt nálam két fájdalom és lázcsillapító, aminek rám mindig altató hatása is van. Emiatt aztán én bevágtam egy egészet (amúgy is fáj a torkom napok óta), Vanda pedig kapott egy felet. A kísérlet eredménye: újabb sikertelenség. Pedig most már a “mi időnk” szerint este fél kilenc van, tegnap pedig fél1-kor feküdtünk le és egész korán ébredtünk, szóval igazán összejöhetett volna a produkció.
Reméltem, hogy legalább az utolsó 2 órában tudunk aludni, mert kalandosnak ígérkezik olyan mennyiségű koncentrációt igénylő feladatot végrehajtani, ami közvetlenül a leszállás után előttünk áll.
Csak a teljesség igénye nélkül:
- Migrációs hivatal;
- Csomagfelvétel;
- Vámellenőrzés;
- COVID igazolások ellenőrzése;
- Japan Railways online vásárolt bérlet-IGAZOLÁS beváltása bérletre;
- 72 órás metrójegy bérlet-igazolás beváltás bérletre;
- mindezekhez a számos sorban állás, mert elvileg élő ember kell hozzá (halott nem jó [na ILYEN fáradt vagyok már most]), aki ellenőrzi az útleveleinket, nehogy valami ravaszDI japán akarjon élni a turistakedvezménnyel;
- vonatjegy és helyjegy váltás;
- megtalálni a megfelelő vonatszerelvényt (ugyanarról a vágányról, eltérő irányokba indulnak vonatok egymás után!) a világ egyik legnagyobb repterén;
- majd átszállás a – remélhetőleg – megfelelő metróra Tokió top 3 legnagyobb metrócsomópontjának egyikén;
- SATÖBBI.
Leave a Reply