A mai első cél megint Kiotó szélén van, szóval hosszú buszozás következik a stresszel, hogy képesek leszünk-e azonosítani a középső ajtón felszálláskor: fecninyomtatóval vagy kártyaolvasóval állunk szemben.
Mondhatnám, hogy kevésbé stresszelt a jóember és előtte ülő párja (nem látszik a képen, de szintén alszik). Délelőtt 10-kor. Úgy, hogy kettő megállóval korábban kezdődött a busz útvonala. Tényleg megsüvegelendő a gyorsaság és helyszín-függetlenség, amellyel a betanított – mert másképp nem lehet – Álom Manó fátylat húz a japánok arcára. Erről lesz is még képen bőven, mert lenyűgöző.
Kis szociológiai gyorstalpaló, hogy annyira elfogadott sőt, érzésem szerint respektált tevékenységről van szó, hogy külön neve van: Inemuri.A tisztelet abból adódik, hogy aki ennyire fáradt, az nyilván rengeteget dolgozik -> megérdemli a tiszteletet. Olvastam róla olyan cikket, ami szerint a tökélyre fejlesztése önmagában művészet (valami olyan címe volt, hogy Inemuri is a true art) és emiatt sokkal jobban tolerálják, ha mellékhatásként meeting közben, iskolában így elszunnyad valaki. A praktikus indokokkal kapcsolatban meg annyit, hogy ekkora városokban a többség tényleg iszonyatosan sok időt tölt utazással. Szóval kb. 5 perccel felszállás után az alany állapota:
Leave a Reply