Ennek a bácsinak a látványa fogadott minket, amikor kiléptünk a liftből és nekem ez jobban bejött, mint bármi a toroynban. 😀 Mekkora kÁrÁkter! 😀 Tetőtől-talpig minden részlet tökéletes: szőnyeggel harmonizáló sapesz alól oldalt kibukkanó kicsit csapzott haj, fekete póló harapós kontrasztban a szó szerint begyűrt, a szükségesnél 2-3 számmal nagyobb drapp ing alatt. Irdatlan méretű (favágó?) öv, illetve a két legfontosabb: az enyhén görnyedt testtartás és a szatyor. Tényleg teljesen olyan volt, mint aki először maga is meglepődik, hogy mit keres itt – nyilván egy véletlen tér-idő anomália miatt ideteleportálódott -, de alapvetően sztoikus jelleméből fakadóan mindössze egy “persze hogy ez is velem történik”-et gondolva, még legyintésre sem méltatva fogadja el a sorsát és áll tovább, hogy valami majd csak történik. És tényleg. Csak álldogált ott tovább, aztán valami biztos történt. De addigra mi már máshol jártunk.
Na de vissza a valóságba: 250 méter magasról mégiscsak más a Nippon TV is. (Igen, kisebbnek látszik.:))
Döbbenetes fordulat: A 70+ emeletes torony is távolabb van – bár ez a halszemoptikának is köszönhető.
Itt is teljesen körbe lehetett járni, az ún. 360 panorámát, illetve mindenféle tükröződő felületű szabálytalan gulák és bizonyos pontokon már-már ikozaéderek alatt lenyomni a kötelező szelfi-köröket. (készült vagy 5, de sajnos a pocakot egyiken sem húztam be, így ez is kimarad (a nem létező) insta oldalamról).
A rengeteg katranc és vezetékpolip az audio guide volt, mert a hostess sajnos nem beszélt csak japánul. Illetve nem akarok ítélkezni, lehet, hogy igen, de az ottlétünk alatt tuti, hogy nem szólalt meg Shakespeare nyelvén.
Leave a Reply