Kísért minket ez a Tokugawa sógunátus, de gondolom, nem véletlenül. Több emlékhelye marad fenn annak, aki propseritást hoz egy nemzetnek majd’ egy évszázadon át, mert cserébe becsben tartják a sírkertjeiket és a tiszteletükre állított szentélyeket is.
Pontosabban ez nem is első sorban a tiszteletükre épült 1629-ben, hanem arra, hogy a köznép imádkozhasson értük és ha már ezt megtette, másodsorban esetleg még a saját boldogulásáért. Ez lesz tehát a szentély, de előtte még az oda vezető út:
Egy cseresznye fa, aminek a különlegesége, hogy ugyanazon az ágon dupla és szimpla szirmú virágai* is nőnek.
*szimpla:
* dupla:
Árnyas miniliget szintén a családnak állított emlékkővel sziklával.
A megszokott mosakodó (Chōzuya), ami minden sintó szentély előtt/mellett megtalálható a rituális bemosakodáshoz, mert csak megtisztulva szabad nekilátni a láthatatlan feljebbvalók imádatának (Az iszlám mecsetek lábmosó kútjai kacsintanak).
Meg is érkeztünk a szentély bejáratához. Előtte egy kígyótestű jóember szobrával.
Kicsit közelebbről, a talapzaton elhelyezett adomány lyukas garasok. Legalábbis, ahogy Vandával mi elneveztük az 50 és 5 yenes érméket – viszonylag nyilvánvaló okokból.
A szobor előtt volt még egy kis talapzat, benne hamu, amelybe fütölőket lehetett meggyújtani és szúrni 100 yenért. Megrögzött ateista és empírikus tudmány hívőségemet opportunistán félretéve, egy ~8600 km-es repülőút előtt, gyermekkel az oldalamon rászántuk a komoly összeget. Ezen ne múljék a biztonságunk!
Az viszont fergeteges volt, hogy ázsia – ezek szerint vélhetőleg nem japán, de egész biztosan nem sintóista – turisták leplezetlenül próbáltak minket utánozni a rituálé végrehajtása közben, a “vak vezet világtalant” enciklopédiákba illő illusztrációjaként.
A rituálé egyébként látszólag a következő: füstölőt meggyújt, hamuba beleszúr, kíván, tenyerek összeréntve meghajol, majd füst két kézzel magára terel -> hazamegy és reménykedik, hogy bejött.
Leave a Reply