De előtte még megint egy reklám kép csal a feszültség fokozás miatt. Szóval alább egy kép egy repedt sátortetős házól, ami sajnos nem tudom, mi a nem tudom, milyen irodaház árnyékában.
No ez kérem az akciónk helyszíne. Egy több oktatási intézménynek is helyt adó, a impozáns épület toronyház, vagy hivatalos nevén a városról elnevezett Sola City Academia
Az alábbi felirat szerint az 5. emeleten pont mindenféle dolog történik, de több emeletet foglal el pl. a szintén itt székelő Digital Holywood Egyetem is. Nekem úgy jött le, hogy alapvetően művészet oktatási intzémények.
Nosza! – gondoltuk. Mi sem lenne klasszabb móka, mint megpróbálni belógni. Én az elévülés miatt már őszintén bevallhatom, máskor is elkövettem hasonló kihágásokat budapesti közintézményekben. Az utolsó alkalommal pl. egy haverommal a SOTE egyik előadására lógtunk be, ami olyan gyors lefolyású kaland volt, mint egy közönséges felsőlégúti megbetegedés. Az érdekfeszítő medicina oktatás helyett ugyanis a köszönést követően azzal folytatta a professzor úr, hogy kérem vegyenek elő lapokat, a legutóbbi alkalommal megbeszélt zárthelyi dolgozattal kezdünk. Így bár kísértett néhány másodpercig egy ovis tréfa gondolata,hogy üljük végig és a végén valami infantilis üzenetet és/vagy rajzot adjunk be, végül inkább azzal lendülettel elhagytuk a hatalmas előadót.
Hasonlóan rövidre szabott lett sajnos ez a kaland is. Mondtam Vandának, hogy annyi a titok, hogy határozottan kell haladni,de olyan lendülettel, hogy inkább 75, mint 90 fokot zársz be a talajjal, amiből bármelyik kétkedő portásnak azonnal kivilágik, hogy isten ments feltartani azt, akinek ilyen fontos elintézni valója van, ráadásul ránézésre is nyilvánvaló, hogy tudja a célját. “Ha rádnéz, nézz vissza ne sunnyogj, és köszönj rá, de hangosan, mert te jogosan vagy itt!” Ennyivel felvértezve beromboltunk a talaj szint alatti bejáraton, sikeresen át a portán és el is értünk egy keresztfolyosóig, ahol továbbra is látványosan céltudatosan, de sajnos azonnal rossz irányba fordultunk. Előttünk egy srác nyitotta a csak kártyával működő üvegajtót – talán még előre is engedett, nem emlékszem pontosan – azonban a hosszú folyosónak csak a végén volt 2 ajtó, az is mindkettő lift. Az egyik nyitva volt, be is léptünk, találomra nyomtunk egy gombot, majd még néhányat, de mindhiába. Persze, kártya kell ehhez is – gondoltam. Ekkor utolért minket az udvarias hallgató (vagy tanár), aki belépett mellénk, odaérintette a kártyáját az olvasóhoz, majd megnyomta az 1-es (nyugatiul: földszint) gombot. Isteni szerencsénk volt megint. 🙂 Azzal lendülettel léptünk ki a liftből – ezúttal mintha viszonozni akarnánk, őt engedve előre a korábbihoz hasonló folyosón, mert sejthető volt, hogy kártya kell a kijutáshoz is. Az aulán pedig már teljes lazasággal sétáltunk keresztül a sikertelen próbálkozáson búslakodás helyett inkább arra koncentrálva, hogy mennyivel kínosabbra is fordulhatott volna a kaland, ha a kedves, de lusta jó ember nem csak 1. emeletet liftezik, hanem a fennmaradó kb. 30 valamelyikére indul.
Leave a Reply