Futás vissza Tokióba – apró malőrrel -, ahol még MEGANNYI kaland vár!

Kiotói állomás, életképek. A piros, 10:45-ös Hikari shinkansen a miénk.

Bucó és Szetti mindenkit figyelnek!

Hanyagul 1 percre felnyitva hagyott pronvezérlő komputerkészülék! Fúúúú, mÁnnyi gomb! Nyomnám MIND!

Szelektív hulladékgyűjtés japánban. Jobbról-balra: Műanyag palackok. Ok. Minden más. Ok. Pet palackok, fémdobozok. Ok. ÚJSÁGOK, MAGAZINOK. :OOOO

Tejes tea mellett: kukoricaleves üditő. Egészségére váljék!

Otthon arra emlékszem, hogy amikor két vonatkocsi között át kellett mennem az olyan volt mint egy féregjárat-dimenziókapu, de minimum mint a szekrényből Narniába lépés. Eleve iszonyatos izomerővel nyitotta az ember az ajtót (a kilincs külön történet lenne, mert a megérintése után az ember hazaérvén legszívesebben kénsavval mosott volna kezet), aztán egy olyan kivilágítatlan jéghideg, 0,4 négyzetméteren találta megát, miközben 2 irányba mozgott alatta a talaj, ahol ha 5 másodpercnél többet töltött el, garantált volt a maradandó halláskárosodás. Innen kellett reménykedni a hogy a másik oldali ajtó nincs lezárva, és ha nem volt, akkor átjuthatott újra egy biztonságosnak vélt közegbe. Na ez nem pont olyan:

Ápró mÁlőr. Erről beszéltem már a napló elején. Ugyanazon vágányról 5 perccel korábban ugyanoda, de mégsem ugyan úgy egy másik shinkansen is indult. Nem arra kellett volna szállnunk. A büféskocsis néni segített nekünk, amikor értetlenkedve néztem, hogy ülnek a “helyünkön”. A megoldás az volt, hogy a legközelebbi megállónál le kellett szállnunk, várni 5 egész percet és felszállni az ezúttal már megfelelő bullet trainre. De! Minden rosszban van valami jó: elmondhatjuk, hogy a tervezett 6 település helyett 7 helyen jártunk japánban. 🙂 A nagy izgalmamban viszont sajnos nem lett tökéletes a kép és vanda fejét kettévágtam. Szerencsére nem fájt neki.

Nagoya is egy nagyváros.

Ilyen, vélhetőleg nem kevés íróasztalt rejtő, impozáns méretű irodaházakkal.